Balla Zsuzsanna
Deseda (Pető Csaba festményére)
A sás, a nád a tóba lép, teregeti az ég
Esőkönnyben áztatott gyűrött fellegét.
Mélység csendjét hordozza a tó,
Feltarisznyáz, koranyár illata az útravaló.
Kék folt a messze, távolról dereng,
Zöldgyapjas sörénnyel nyújtoznak a hegyek,
Fűszáltengerekben szélfésű remeg.
A várdombi óriások (Mese Pető Csaba festményéhez)
Kevesen ismerik, pedig nem mese ...
A Várdomb óriásainak története
feledésbe merült, pedig az óriások
ma is élnek, az átok,
mi lábaikat sziklabilincsbe fogja,
rég elmerült az egykor sós habokba.
Amikor a pannon dombokon
nem zöldelltek sarjadó növények,
nem szállt örömujjongó ének,
s nem gyűltek tanácsba a vének...
De mit is beszélek?
Gyűltek bizony!
Csak nem emberek, hanem
óriások osztoztak a posztokon,
hogy tanácsadó ki lehet.
Palotájuk egy hatalmas tutaj,
sodródott a tenger hullámaival,
s ha erre-arra kikötött,
odagyűltek, mint a varázslények,
manók, törpök és lidércek.
Hétfejű sárkányok tették a szépet
az óriáskirály menyének,
ki nem volt más,
mint a királyfi neje,
a vöröshajú, szépséges Berkenye.
Egy komor napon,
mikoron a királyi tutaj megállt,
történt az eset, hogy
a király elbotlott,
koronája leesett,
és csak gurult, gurult.
A király arca elkomorult,
koronája tengerbe hullt.
-Ki koronám visszahozza,
kincsem, mézem,
cédruskésem megkaphatja!
Ha kevesli, kérését egy
kívánsággal megtoldhatja.
Aki csak a hírét vette,
a koronát keresgette,
ábrándozott, mire menne.
Épp ekkorra esett,
hogy a tengerből,
mint egy sziget,
kiemelkedett egy nagy bálna,
minden vízilény királya: a CET.
Szökőkútként fújt vizet,
s a hatalmas szörny szájában
egy kis manó billegett.
Bizony e kis manó,
e csöppnyi lélek okozta
vesztét az óriásnépnek.
Mert mit neki a kincs,
a méz, a valódi cédruskés,
kívánsága oly merész,
kizárja a józan ész.
Az egyezség egyszerű:
Ígérd meg nekem,
ha koronádat visszahozom,
s lábad elé leteszem,
teljesíted kívánságom
az bármi is legyen.
Ha nem, szörnyű átok
erejével tutajotok elvarázslom,
délceg fiaid életét elveszem.
A király nem fontolgatta,
a kérésre szavát adta.
Mit is kérhetne a manó,
mit ő meg nem adhatna?
Kezet nyújtottak reája,
megitták az áldomást,
poharuk asztalra koppant,
manó meg köddé vált.
Telt az idő, napok múltak,
koronának nyoma sincs,
a király el is feledte,
fogadalma, a bilincs.
Ám egy reggel fényesség
vakította el szemét,
elveszett koronája
ékítette a manó fejét.
S a manó torz mosollyal
helyet foglalt trónusán:
- Berkenyének kezét kérem,
meg hogy én legyek a király.
Micsoda egy pimasz kérés,
bátor vagy, nem tagadom!
Hiába a vakmerőség,
Berkenyét nem adhatom,
fiammal ült kézfogót,
királyságom is övék,
ne vesztegessünk több szót.
Nem?
Ha Te így, akkor én is!
- hahotázott a manó.
Átok foglya lesz a néped,
nem kerüli el a végzet,
mit rá királya idézett,
egyezségünk, ím lejár.
Uralmadnak vége már!
Megpenderült, sípjába fújt,
tengermélyen mormogott,
mintha az ég omolna
tornyosultak a habok,
a tutaj recsegve tört ,
szilánkokra széthasadt,
a király dermedten szemlélte
a sodródó roncsokat,
majd a fiaira nézett,
kéreg fedte testüket,
karjuk ágként csavarodott,
lábuk gyökérré meredt.
A tengernek mélységéből
szárazföld emelkedett,
magasodott, domborodott,
formálódtak a hegyek:
az óriások tekintete
a távolba meredt.
Ha a Várdombon megállsz,
vagy üldögélsz a fák alatt,
te is hallgasd meg az óriásokat.
Nyárfák az út mellett / Pető Csaba festményére/
Szekérkerék-marta ösvény tekereg,
szegélyezik perjék, csenkeszek,
zöld hullámukon hintál
a zsálya liláskék pillantása.
Illatozik, megigéz, súrolja egy
félszeg zsurló rebbenő tekintetét.
Pipacs szalad a réten szerteszét,
szoknyája gyűrött, simítaná a szél,
de dacos szirmait felszegi,
s a rétet vércsepp pettyezi.
Árnyék nyújtózik a bokrok alól,
a fénybe ér, meglapul, átvág
az úton, a dombra kap,
szemközt a cserjésbe szalad.
Sárgálló mezőbe sarlót márt a nap,
kévébe köti a sugarat, hevül
a tarló, s a duzzadt kalász
földre pergeti aranyát.
Moccanatlan áll az ösvénynél
a nyárfa-pár, homlokuk zöld-ezüst,
láblógatva hűsöl lombjukban a nyár.
Sziklás part ... gondolatok Pető Csaba festményére
Mintha megfagytak volna ...
... az elfutó habok,
s mint görcsbe rándult karok marasztalnak,
úgy ölelnek partot, medert, szirtfokot,
sodornak a dermedt-mozdulatlanok,
űznek áramlattal úszó, zsebkendőnyi
vitorlába kapaszkodó reményt,
tompa hullámverés pereg, akár dob,
kántál vajákos, pogány dallamot,
hintálja, csapdossa a bánatot,
amit magamban hordozok.
Nem fagytak meg, élnek a habok,
a zabolátlan szabadok
örök zúgással feleselnek,
mint uszadékfát, tengernyi
fájdalmat terelnek,
s a fövenyre terítik messze távol,
ahol az ég és a tenger egymásba lángol,
ahol a csillagcsöndbe mártott
tollak nyomán pergamenre
írnak láthatalan kezek,
s lecsöppen a tinta, ha
elvégeztetett.
***
Tárt karokkal állok a parton,
keblemre hajtom fejem,
vigyetek magatokkal,
ha nincs kegyelem.
