Lelkes Miklós

 

 

Lelkes Miklós: Ha fest a művész… (Pető Csabának)

 

Ha művész fest: alkotja jelen álmát,

s ecsettel lelke volt álmokba lát át, -

s olykor pillanat jövőbe is röppen,

s egy halhatatlan szót lel meg a csöndben…

 

…de kedvenceim Tőled tájak, képek:

részesei a Nagy Menekülésnek…

 

Nem Te, hanem én menekülök bennük,

ki nézem, s szívdobogást csak a Csend üt,

a belénk szerelt Csend, elrejtett Óra,

mely nem attól fél: megáll mutatója,

hanem attól, hogy menekülők Tája,

nem talál való tájon önmagára,

patak elfolyik, levelek lehullnak,

s tél nyit teret alkonynak, háborúknak,

láthatáron szétömlő fényes vérnek,

s feljajdulnak rosszul hitt messzeségek,

s ha paradox is, mi szívemig ment el, -

az emberségtől távolodó ember.

 

Az erdő? Bennünk. Mikor nyit a hajnal,

s égbolt tűnik el zengő csillagdallal,

nap búcsúztat eltávozó világot,

de fény meddig, s miért nem tovább áldott?

Újra lopódzó este hoz sötétet,

s máriatövisen a termés éget

fehéret, itt-ott szétszakadó lángok,

s újra hajnal, új nappal-színvilágot

épít mező, rét, mesebeli várat,

s arany hurkot vet harangos vasárnap,

s arany hurokban megszorul az álom, -

s pár könnycsepp-festék már a túlvilágon.

 

Épületek? Utak? Városok? Falvak?

Mily lélekfestés másnak, - és magadnak!

 

Ám, bevallom, sok épülettől félek,

cilinderes urak holnap kilépnek

egy városháza ajtaján és egyre

emlékeztetőbbek rég-keretekre,

vagy egy kastélyból, gőgös hölgyi orral,

szétnéző úrnő nézi: haszna hol van?

Nem szeretem az oly haszonvilágot,

hol álarc-termekben bábok és bálok,

s város sem vonz, hol hangyabolyos ösztön

kész, hogy bárkit érdekből felköszöntsön,

s kis falvakat sem szeretek, hol az állat,

s ember egyként kérődzik önmagának,

s öröm és bánat megjátszott fogócska,

s nincs ott, sehol, Eszme isteni csókja…

 

Ily rajongód, mint én, nem hiszem: sok van,

ki élt és él tornyában, s csillagokban

(piros színük alkonyon túl is tartó,

nem kell nekik csak ég-tüzű parancsszó),

s ki válogat, s egy-egy kiemelt tájat,

erdőt, mezőt jövő síkjában láttat

néha versben, s távozott, hős hegyeknek

olykor e vers ezüst csengője csenget

hívó Időt. Miért? Mások is lássák,

hogy nagyság nélkül nem lehet Szabadság,

mert minden Szépség nagyságtól kap szárnyat, -

nélküle minden szétfoszló varázslat…

 

Egy Világ áll fel, míg képeid nézem:

Jövő Messzeség, s benne Messzeségem,

és visszanéz jövő távolból ember, 

ki volt tükörből hová, s miért ment el?

Miért menekült egy másik világba?

S menekülését volt-e, aki látta?

 

Olykor kép, vers, ezüst csengője csenget

egy jobb világot vágyó szerelemnek,

de ezt a jelzést még kevesen értik,

s kevés szem lát el igaz Messzeségig, -

mégis alkotni kell fáradt szemeknek

másoknak, akik Szépséget keresnek,

vagy nem keresnek még, de a szív vágya

felébreszthető náluk szebb világra,

még akkor is, ha tudjuk, e Föld Mennyet

nem formálhat most, mivel értelemnek

nem jut elég hely, s emberlélek késő,

de Lélekké lesz egyszer, szembenéző

múlt világgal, megtévedt önmagával,

s ítélő Szépséggel: a Szabadsággal!

 

Ó, a Világról nagyon kell új leltár,

látni: Szépségből mit is vesztett el már,

látni a Múltat, hogy a Jelent lássuk,

s a Jövőt ész- és szív tudással várjuk,

 

és ne csak várjuk, de tegyünk is érte, -

közelebb jusson Szív, s Ész Messzesége!

 

(2018)

 

Pető Csaba festményeinek albuma: https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=338698186869595&id=100021882502313

 

Az illusztráció: „Öreg villa a fonyódi hegyen”, Pető Csaba festménye.

 

Lelkes Miklós: Előbb vagy utóbb

 

Előbb vagy utóbb véget ér az utca,

mindegyik, ősz ág zörgő csontú kéz,

s a láthatár már a határt mutatja,

és az életed a szemedbe néz.

 

Lehet, hogy ezt-azt másképp tetted volna?

Levél lepkék, fény- s árnypillanatok,

tűnődő kert, kanyargó csigaházak…

Még visszanéz, s megszólít egy halott.

 

Én addig mentem ameddig mehettem?

Vagy lehet, hogy még mindig mehetek

kinyílt határban, a bezárt szívek közt?

A fények és árnyak végtelenek.

 

S tetszik, nem tetszik, - végtelen a vers is, -

a Végtelenség parancsol nekem.

Másoknak, lehet, kőagyukban isten,

mely sohasem volt az én istenem.

 

Az én Istenem: Eszme. Ismeretlen

és ismerős. Együtt. Szív és az agy

olykor egymással lélekben vitázik:

Jóság, s kegyetlen Szépség együtt ad

 

majd új világot. Mostani világnak

egyre több bűne, rossz bánata van,

s bűnökkel telten távoli határok:

az, ami rossz, ma még határtalan.

 

Önző pórjait, igenis, lenézem,

míg komikusan játsszák az urat, -

ha volna ördög, rajtuk jót nevetne:

- Mily primitív szolgai ámulat!

 

…s milyen gyávák, míg azt hirdetik: hősök!

Nagyon hiányzik a krisztusi kéz

korbáccsal, lehet, sok templom-kufárnak

csak ez volna hatékony szentbeszéd.

 

Előbb vagy utóbb véget ér az utca

mindenkinek. Mást hoz a Végtelen.

Az én Istenem: Eszme. Szépség, Jóság,

vagy szeretettel, vagy kegyetlenen, -

 

úgy, ahogy kell. Nézz át a Végtelenbe,

te, mai tolvaj, s szégyelld el magad:

istenről szólsz, s tettel Istent gyalázod, 

s amikor Őt, - egyúttal önmagad!

 

(2019)

 

Az illusztráció PETŐ CSABA festménye.

Lelkes Miklós: Tájak (Pető Csabának)

 

A képeid nézem. Álomvalóra

csenget a múlt, az ezüstarcú óra.

Cirógat fénye bárányfellegeknek.

Erdő sötétből félelmek kilesnek.

Malomszerű ház. Lépcső. Vár egy lányra, -

ottfelejtett korsóját még vigyázza.

Lehet: jön a lány. Lehet: régen messze.

Ha jön, ha nem, csillag feljön: keresse.

Ó, Utazó! Sárgára piros cseppen.

Ősz jár keringőt lángarany keretben.

Te úgy látod, mint olykor én is látom:

a hegy egyszerre törpém, s óriásom.

Kint a táj, - s bennünk is. De fura móka

ez a szomorú-kacagó bújócska,

ez a játéka verssornak, ecsetnek!

Örömre les, - mely talán sohse lesz meg,

fecskés tavaszra, mely átnéz a nyárra,

s tükrén kék villan illanó világra,

s hull a szirom, szívfájdítón, fehéren...

Álmod miénk, Való, - vagy az sem, mégsem?

 

Ó, fesd a tájad, - és mutasd a Tájat,

álomvalót, mely lélek mélybe láttat!

Tél közelít, lemondó hó zenével,

s szikrákat szór majd ránk egy hideg éjjel.

Én érzem már. Nem tudom: Te is érzed?

A tájaidra vissza-visszanézek.

Szín melegít. Ráérőn patak ballag,

s csillogása szívhez siető dalt ad...

 

A melléklet:  Pető Csaba festőművész alkotásra.

Lelkes Miklós: Út jött elém

 

Út jött elém, velem haladt

kilengő árnyékok alatt,

s kis angyalok, kis ördögök

jártak a virágok között,

 

s piros, kék sziromkarikák,

s fehérek, fényhidakon át

futottak zöldbe, hol szabad

kékhez ér fűszál pillanat.

 

Út jött felém. Már nincsen út..

Csigaházban manó aludt,

s tán álmába a volt csigát

csúsztatta a kíváncsiság.

 

Út jött elém. Már nincsen út,

rét, erdő. Szépség. Háborúk

dúlnak a tájon, szennyesek,

bepiszkítják a lelkeket.

 

Út jött felém. Ég hallgatott, -

vagy zengett. Könnycsepp-csillagok,

ha voltak is.. Másik világ

emelte szívig Csillagát.

 

Te nem szeretted? Én igen.

Piros varázsa szívemen,

szívemben most is, s nem öröm

e jelent látnom. Gyűlölöm?

 

Talán nehéz megértened:

sokszor a Gyűlölet szeret,

s hány „Szeretet Apostola”

sötét érdekek cinkosa!

 

Az Út elém jött. Így igaz.

Jót akarók között a gaz,

persze, ott van, s korántsem új:

idejét várón meglapul,

 

vagy átvette a kor színét

(s hogy változott a harci kép,

múltjáról nem sok szó vagyon,

markol ez a kaméleon).

 

Út jött elém. Ma nincsen út.

Csupán a Csillag álma fut

a hang- és könnycseppek között,

egy volt dal visszaköltözött

 

szívembe, mint piros varázs,

álomban élő látomás

voltat kinyit, tájat kinyit

megmutatni szépségeit,

 

s a fényből, s árnyból szőtt valót,

igazat el nem takarót,

a visszanéző volt Időt,

 

vétkében is szívszeretőt.

 

(2018)

 

Az illusztráció PETŐ CSABA festménye.

Lelkes Miklós: HATÁR (Pető Csabának)

 

Eggyé festesz két különvált világot:

valóságot, - és mögötte az álmot.

Szín szárnyakat ad valónak a festék, -

két világ között gyönyörű egyezség.

 

Ez így igaz, és Veled egy határon

megyek, amíg a Természet az álom:

bokrok, fák, erdő, ág sötétből fények

újabb utakra kíváncsian néznek,

 

s távolabb rét, sziromszerelmes óda,

s Lélekhatár, a Messzeség Tudósa

kéket kitár tavaszi, s nyári égen,

s képeiden magányom: messzeségem.

 

Persze, Csaba, a várost is imádod,

s festményed gyakran épületsort átfog,

átfog, ölel, - vagy palotáid jönnek

és címerükkel büszkén rád köszönnek.

 

Hozzám, bevallom, azért közelebb van,

ha szól kis présház fehér csend-szavakban,

majd eltűnődik, várja, hogy beérjen

szőlőarany fürtjében édes Éden.

 

Ó, bár Határunk a határtalanban, -

nekem a Város mit üzen a dalban?

Csak szomorút. Épület-régiségek

hivalkodnak, mikor az égre néznek,

s lehet torony, bármily magasig érő, -

a Múlt olyan: sok mindenről lekéső…

 

Ám a Határ, ha erdők, rétek szállnak,

s kis tavat csókol ecsetláng-varázslat,

s indul a nád, hangsort brekkent a béka,

egy elbűvölt királylány ivadéka,

s szitakötők szikrás, ezüstös szárnya

szór örömöt a Bánat Csillagára, 

hát az, Csaba, mindig közös Határunk,

s látom: sok mindent hasonlóképp látunk,

ó, az a Határ mindkettőnknek drága, -

 

Szépség szabad, határtalan Határa!

 

(2019)

 

Az illusztráció PETŐ CSABA festménye.

Lelkes Miklós: Nyári barangolás

 

A messzeség

kék lángtükör.

Égő tűzkard

árnyékot öl.

 

Belenyugvó

a nyári táj,

bármi múlik,

akármi fáj.

 

Csend-híd alatt

vízcsík siet,

villant ezüst

pikkelyeket.

 

Mezőn virág,

s virágmező,

elszunnyadó,

felébredő,

 

s légben forog

álmos kerék:

bogár viszi 

pici neszét,

 

s piros pipacs-

kendők felett

e pici nesz

el is veszett..

 

A táj szeret, -

más senki sem:

piros maradt

dalom, szívem..

 

Bámul a pór:

pórul maradt,

s középkor-ég

de megmaradt!

 

Kocsma, templom,

Kereszt, sötét..

Mily tudatlan

ma is e nép!

 

Ám szép a sás,

s a hetyke nád.

Csend-híd alatt

ezüst fut át,

 

s madárhangból 

csillag terem

a kék és zöld

ujjhegyeken,

 

s ha alkony jön,

tőr, s bíbor ég

kéri cézár

rút életét..

 

Hazám nincs már, -

de még velem

nyári szépség,

e végtelen,

 

s ragyog, ragyog,

és átragyog

tájat, nyarat,

új évszakot,

 

s a végtelen

csillagvilág

Csend-híd alatt

visz, visz tovább

 

tájat, nyarat,

új évszakot, -

s Jövő elhoz

egy Csillagot,

 

mindegy: hiszed,

vagy nem hiszed,

forog a Föld,

e kis sziget,

 

s Csend-híd alatt,

Hang-híd alatt,

eljön piros

szívpillanat..

 

(2016)

 

Az illusztrációként felhasznált kép Pető Csaba festőművész alkotása.

 

 

Lelkes Miklós: Tűnődések egy nyárban (1)

 

KAKUKKFŰ

 

A kakukkfű kis lila lángú lélek,

s míg illat-ízét adja át a légnek,

fent felhő ajkán tisztán és merészen

egy csend-dal zeng. Benne van Messzeségem?

 

MARGARÉTA

 

Sziromkerék közepén kedves nap van,

s fehér szirmokat kéknek felmagasztal.

Harmatcsepp villan? Könnycsepp? Jobban fáj ma 

szépség és bánat együttes világa.

 

VADRÓZSABOKOR

 

A termését kék nyár kezébe fogja, -

de most még halk rózsaszín csillagozza,

készíti fel, hogy majd, ha őszre nézne,

megszólalhasson piros tűz zenéje.

 

PATAK

 

Patak fénycsíkja fut. Gyönyörű szép:

sás büszke kard, s ha brekeg békanép,

azok a hangok tényleg ős-jelek,

nyugtatóan megfejthetetlenek.

Ember mindent meg akar fejteni,

de ezt olykor erőszakkal teszi.

Nem volna jobb, és szebb, és szabadabb

„NEM TUDOM!”-ot bevalló pillanat?

 

(2018)

 

Az illusztráció PETŐ CSABA festménye.

 

 

Lelkes Miklós: Fényhegedűk

 

Fényhegedűk 

kék ég-nyarán 

mi szólt - tücsökhang? 

Hát - talán. 

 

Vagy benned szólt 

kék égi hang 

rezgő húron 

bizonytalant? 

 

Olykor bánat, 

felhő fehér, 

mozdul, s álomhoz, 

szívhez ér, 

 

s mégsem tudod 

azt, hogy mi fáj: 

tűnő élet? 

jövő halál? 

 

fecskefarkú 

gyors pillanat 

mit fel- s elvillant 

fent a nap? 

 

a látomás 

mit néz a szem 

varázslatra 

oly éhesen,

 

ha nyíl a tér 

s hegy s völgy felett 

ragyognak szépség- 

ékszerek? 

 

vagy kérdező 

szavad, szavam: 

visszhangtalan, 

választalan? 

 

vagy létünk fáj, 

e furcsa lét, 

mely pazarolja 

mindenét? 

 

Fényhegedűk, 

árnyhegedűk, 

hangotok fáj 

már mindenütt, 

 

készül kékből 

bús égsötét: 

lemondón csengő 

messzeség.

 

(2008)

 

Az illusztrációként felhasznált kép PETŐ CSABA festménye.